"A csodát nem kívülről küldik, hanem belülről idézed meg. Aki ezt nem érti, ki van téve annak, hogy amire vár, sohasem jön el." Müller Péter
Kellene valamilyen használati utasítás amikor megszületünk. Nem arra gondoltam, hogy hogyan kell járni, vagy a kanalat hogyan fogjuk, hanem inkább az útról amit bejárunk az itt eltöltött idő alatt. Vagy legalább tudni, hogy honnan jöttünk, és mi az amit a mostani életünk folyamán meg kell tanulnunk. Csak egy kis segítség, hogy legalább keresni ne kelljen azt ami a feladatunk, hanem a lehető leghamarabb elkezdeni a tanulást.
Ha igazán belegondolok az első 30 évemet valamiféle tudattalan állapotban éltem le, az első 20-ról meg ne is beszéljünk:). Nagy pazarlás. Nem arról van szó, hogy megbántam volna akármelyik döntésemet, csak valahogy sodródtam, és mindig az volt a legfontosabb, hogy megfeleljek. Sok gondot okozott ez Nekem, mert sokszor tettem olyat amit nem akartam, és megerőszakoltam Önmagam. Utána meg hányni tudtam volna. Viszont aki most vagyok, azt az első 30 évnek is köszönhetem, mert az akkor megszerzett tapasztalatokból, történésekből vontam le következtetéseket, és ébredtem rá, hogy ha így folytatom az életem, akkor az semmit nem ér, és semmi olyat nem tudok hátrahagyni ami maradandó lenne, vagyis nem az utamat járom. Amikor erre rájöttem, persze segítséggel, amire most is nagy hálával gondolok, nekiláttam a legnehezebb munkának, megismerni Önmagam. Egy dolgot mindig is tudtam, hogy a kelleténél sokkal érzékenyebb vagyok. Nem a hisztiről van szó, vagy arról, hogy sértődős lennék. Inkább az apró mozdulatokról, pillantásokról, a levegőben terjedő feszültségről, és azokról a mellékesen kimondott szavakról amit a nagy blabla beszélgetésekből ki lehet szemezgetni. Ezeket veszem észre. Érzelmileg vagyok érzékeny, valami tárva nyitva van bennem ami általában a többi emberben csak résnyire van nyitva, vagy be van csukva, és még a kulcs is jól elrejtve:)
Abban az első 30 évben éreztem, hogy majd történni fog valami, ami megváltoztatja az életemet. Éreztem, hogy ez így Nekem nem jó, de sodródtam mert nem értettem mi az ami hiányzik. Nem a körülményekről van szó, hanem a lelki életemről, a fejlődésemről ami akkor még nem volt. Vegetáltam egy olyan állapotban amiből nem láttam kiutat. Tudtam, hogy egyszer magamra találok, csak fogalmam nem volt hogyan, és mikor. Persze lehetett volna hamarabb is, de nálam ez így alakult, azt hiszem lelkileg kellett felkészülnöm. Mindig arra vártam, hogy megjöjjön a lehetőség amiben majd nagyot alkotok, és olyat teszek ami maradandó lesz. Akkor azt hittem, hogy ez valamilyen fizikai dolog lesz. Mondjuk megmentem valaki életét, vagy valami ilyesmi. Csak vártam, az évek meg mentek. Így visszanézve nagyon vicces ez az egész, de akkor halálosan komolyan gondoltam, hogy rám még nagy tettek várnak. Nem tudom más hogy van ezzel, csak remélni tudom, hogy ez egy olyan dolog amit más is átél, csak nem beszél róla Talán azért, mert azt hisszük ha nem teszünk olyat ami maradandó fizikai dolog akkor értelmetlen az életünk. Aztán jött a segítség, és szépen lassan, nagyon lassan elkezdtem megérteni mindent. Évekbe telt, és ehhez hozzá tartozott az is, hogy ki kellett jönnünk ide. Itt csend van, nem kell megfelelnem, és végre magammal foglalkozhatom. Rájöttem, hogy már régen teszem azt amire vártam, és ennek semmi köze fizikálisan az életmentéshez, csak nem vettem észre. Vagy talán annyira természetesnek tűnt a dolog, hogy nem gondolkodtam el rajta. Pedig mindig nagyon érdekesnek találtam, hogy miért van az, hogy emberek, idegenek 5 perc beszélgetés után kitárják a lelküket, és a legféltettebb titkaikat is rám bízzák vagy, hogy pillanatok alatt le tudok „tapogatni” valakit, és azonnal érzem ha valami problémája van, teljesen mindegy aznapra milyen „álarcot” vett fel. Rengetegszer fordult elő, hogy teljesen véletlenül találkoztam régi baráttal, ismerőssel, vagy ismerkedtem meg valakivel, és egy beszélgetés után megváltozott az élete. Hallgatott rám, de miért??? Tudom, hogy ez nagyon veszélyes talaj, más életébe beleszólni, de akkor és abban a pillanatban biztosan tudom, hogy a másik rossz úton van, látom, hogy boldogtalan, és nem bírok magammal, segítenem kell. Elmondom szerintem mi a baj, és mit kellene tennie. Mondjuk már ebben is fejlődtem, mert most már inkább rávezetem arra, hogy változtasson, és akkor a megoldás az Övé. Ha csak egy beszélgetés, akkor a dolog gyorsan megy, de van akinek egy ideig a támasza kell, hogy legyek. Megpróbálom a helyes útra terelgetni, aztán elengedni. Néha ez nagyon nehéz, mert az emberek elkényelmesednek és minden döntést rám hárítanak. Van, aki energiaforrásként használ, amit nagyon nem szeretek. Csak adni, és nem kapni semmit sem. Ilyenkor menekülök. Az első jele ennek, ha egy beszélgetésben a másik többet beszél mint Te, sokkal többet. Nem érdekli Veled mi van, csak mondja, mondja, mondja…..ez innentől már nem beszélgetés, hanem energialopás. Egy ideig elviselem, de aztán……..
A mostani élettapasztalatom sok esetben nagyon kevés lenne, hogy más problémáján érdemben segíteni tudjak, és mégis.
Hiszek az ujjá születésben, abban, hogy folyamatos körforgásban vagyunk, és a lelkünk újra és újra visszajön tanulni mindaddig amíg már tudni fogjuk, hogy a fizikai létünk semmiség a lelkihez képest, és végre megtanuljuk, hogy mi a fontos valójában. Azt hiszem a lelkem emlékszik az elmúlt életeim tapasztalataira, ezeket nem vesztettem el. Megkaptam azt az ajándékot, hogy látok dolgokat, persze nem szó szerint hanem átvitt értelemben amit az nem lát aki éppen bajban van. De talán ez inkább érzés, érzem a másik problémáját. Hiába van olyan helyzetben amiben Én még nem voltam, a megoldás teljesen egyértelmű számomra, és abban reménykedem, hogy ez segíthet. Persze tudom, hogy aki a szarban ül, az nem tudja, hogy milyen mély az a szar, mert már régóta benne van, és szépen lassan merül, és talán a szagát sem érzi már.
Aki kívülálló sokkal jobban átlátja a másik helyzetét. Eddig még nem volt olyan, hogy ne tudtam volna segíteni. Olyan már volt, hogy nem akartam, mert van amit meg kell élnie annak aki bajban van, hogy tovább léphessen, vagy mert láttam, hogy teljesen értelmetlen a segítségem, mert nem is érti a másik, hogy miről beszélek. Ők lelkileg éretlenek, még nagyon ez elején járnak. Ez akkor érdekes, ha nálam sokkal idősebb emberről van szó és mégis teljesen tehetetlen, süket, és vak. Vagy csak egyszerűen az önzése nem engedi lépni. Van aki lelkileg még nincs azon a szinten, hogy segíteni tudjon magának. Azt sem veszi észre, hogy segítségre szorul. És van aki nem érdemli meg a segítséget.
Talán még a nagy kihívás nem jött el. Az is lehet, hogy ezek a beszélgetések mentenek meg életet, életeket csak azt már Én nem látom. Aztán az is lehet, hogy klinikai eset vagyok, és minél hamarabb komoly orvosi segítség kellene akivel elbeszélgethetek a gondjaimról, viszont akkor ne szóljatok senkinek erről a posztról, mert nem akarok bezárva élni :o)
„CSAK VAGYOK” jeligére a kiadóba :)……….
s
