A héten voltam nagyon lent, és nagyon fent. Voltak bánatkönnyek és boldogságkönnyek. Összeroppantam, és a fellegekben is jártam. Érzelmileg büdös zokni lettem a hét végére, de sok mindent tanultam megint. Főleg arról, ami bejegyzés címe is.
Amikor a végén elszámolunk, Én úgy gondolom, hogy magunkkal tesszük ezt. Nem hiszem, hogy bárki ítélkezne, hiszen kinek lenne ehhez joga? Magunk bírái vagyunk. Az ítéletet Mi magunk hozzuk még az életünk folyamán. A fő szempont, hogy mennyit hazudtunk magunknak. Az élet hozhat olyat, hogy másnak kell hazudni, mindenki megteszi, nem kell a duma. Ezért nem is értem valaki hogyan róhatja fel ezt másnak?! Ez képmutatás.
Hazudunk. Félelemből, megfelelni vágyásból, gőgből, rivalizálásból, és főleg mert a tetteinkért nem nagyon szeretünk felelősséget vállalni. Persze lehet köpködni mindenfelé, hibáztatni mást, de az igazat mindenki tudja Önmagáról. Mindenki a maga életéért és tetteiért felelős. Nem más, nem a körülmények, hanem Önmaga.
A legnehezebb szembenézni az elszalasztott pillanatokkal.
Tudjuk, hogy ott kellett volna lennünk, és tudjuk azt is, hogy ezzel visszafordíthatatlan hibát vétünk, és mégsem mozdulunk. Az elmúlt pár napban láttam ilyen pillanatokat, nem az Én pillanataim voltak, és nem az Én elszámolnivalóm. Tegnap azon gondolkodtam, hogy Nekem mennyi ilyen pillanatom van. Mennyi olyan pillanat, amikor tennem kellett volna, éreztem, hogy tennem kell, de nem tettem. Amivel mást megbántottam. Van. Van ilyen sajnos. Főleg a tudattalan időszakomból, amikor még nem a lelkem, hanem az eszem diktált. Fontolóra vett dolgokat, osztott-szorzott. Mit nyerünk, mit vesztünk ha most lépünk. Mennyire nem volt fontos, hogy akinek az a pillanat számított volna, Ő mit érez. Mennyire szükség lett volna Rám, és nem mentem, vagy nem tettem, nem szóltam…és ezzel végleges károkat okoztam. Nem tudom többet helyre rakni, nem tudom visszafordítani az időt. Hülyeség, hogy az idő mindent megold…lószart, nem old meg semmit sem. Csak mi magunk oldhatjuk meg azt amit elszartunk. Más megoldás nem lehet, csak ez.
Mindenféle kifogással meggyőzzük magunkat. A végén marad egy kis lelkiismeret-furdalás, és magyarázkodunk magunknak, hogy miért nem léptünk. Hazudunk, és el is hisszük. Másra fogjuk. A körülményekre, másra, másra, másra!!!! csak nehogy a tetteinkért felelősséget kelljen vállalni. Az ilyen lefagyott dolgokon gondolkodtam.
Oké, oké emberek vagyunk, értem Én. Hibázunk, sokszor, sokat. Csinálunk hülyeséget, kicsit-nagyot. Én pontosan tudom miről beszélek. Amikor hibáztam, tudtam, hogy hibázok, persze féltem, de tudtam bocsánatot kérni, mert fontos volt az aki ellen vétettem. Megpróbáltam mindent megtenni, hogy újra bízzon bennem. Nem vagyok tökéletes, és nem is leszek soha, mert olyan ember nincs is. Hibázok nap mint nap, és küzdök a lelkemmel.
Viszont ma már próbálok nem hibázni. Érzelemmel élni, és nem értelemmel.
Ha nem fontos az akinek a pillanatát elszalasztottam, csak akkor nem érzem, hogy hibáztam. De akkor utólag miért védekezünk? Annyi lenne az egész, hogy „bocs, de nem érsz nekem annyit” és kész. Döntsünk, tartsuk magunkat a döntésünkhöz, és vállaljuk érte a felelősséget. Miért hazudjuk a szeretetet? Aztán meg hagyjuk cserben a másikat, aki számít ránk, mert elhitettük, hogy fontos. Az igaz érzelmekhez nem kell szöveg, csak tenni kell. Mindig úgy, hogy ne kelljen megbánni semmit sem, az álmunk nyugodt legyen, és a tükörképünk elől ne bujkáljunk.
El kell fogadnom, hogy aki Nekem fontos az másnak nem, csak a képmutatást nem szeretem.
És a végén megint csak oda jutok, hogy aki hazugságban él magával, csak az hagyhatja elmenni a pillanatokat. Aki fél saját magát megismerni, és így felelősséget sem vállal, hiszen mindenki más miatt olyan amilyen………
Volt-e örömöd az életben?
Hoztál-e örömöt más életébe?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése