Egy kicsit az Anyaságomról

Lelkizős, de hasznos téma jön, és lesz több része is, aztán egyszer csak NagyAnyaság lesz belőle.
Egy  idézettel kezdem:
„Mindig azt gondoltam, az ember a saját anyjától tanulja meg, hogyan kell anyának lenni. De nem igaz. A gyerekedtől. A gyerekedtől tanulod meg, hogyan legyél anya.”
(Tony Parsons)
Már egy ideje keringenek e téma körül a gondolataim, és sokat filóztam, hogy írjak-e erről, de azt hiszem a blogon a helye, hiszen Én is kezdtem valahol.
Kezdjük is az elején. 1992. Július 9, vagyis nyolcadika éjszaka. Éjfél körül ment el a magzatvíz, ma már tudom, hogy ez a pár nappal előtte lévő balatoni lubickolás eredménye volt. Amúgy még volt hátra 2 hetem. Éjjel arra riadtam, hogy valami folyik.:) Apa mellettem húzta a lóbőrt, szépen megébresztettem, és mondtam Neki, hogy indulni kéne, mert a magzatvízben fetrengek. Az utolsó pár napot a szülői házban töltöttük, ha éppen akkor indul meg a szülés amikor Apa melóban van, ne legyek egyedül. Na, volt nagy riadalom, nem is értettem, mert nem fájt semmim sem. Érdekes is volt, hiszen annyian meséltek a szülésről, orvosi váróban, ismerősök amikor összefutottunk, és mindenki valami rettenetes fájdalomról számolt be. Nekem nem fájt semmim sem, és nagyon boldog voltam, hogy biztosan ennyi is lesz az egész, hopp már meg is lesz a baba.
Éjfél körül értünk a kórházba, megvizsgáltak, szerencsémre a fogadott orvosom volt éppen ügyeletben, és azt mondták, hogy ez még eltart egy darabig, a család nyugodtan menjen csak haza.  Így is volt, mindenki elment vissza aluszkálni. Úgy emlékszem, hogy az elején nem is kaptam semmi injekciót, csak szimplán lépcsőztettek. 1-2 óra elteltével kaptam szurit, mert a lépcsőn fel-le mászkálás nem nagyon indította be a fájásokat. Na, innentől már kezdtem érezni mire volt az a nagy sopánkodás amikor valaki a szüléséről mesélt. Reggel 7 óra körül felfektettek az asztalra, hasamon a baba szívhangját figyelő készülékkel, és a nagy csendben csak a bí-bí-bí-t hallgattam, meg persze próbáltam az aktuális fájást túlélni. Mire a tolófájások megindultak annyira fáradt voltam, hogy az egész szülés utólag olyan álomszerűnek tűnt. Reggel fél 9-re végeztünk. Hát így lettem első alkalommal ANYA! A második alkalom, 1994. Július 2.-án reggel érkezett el. Itt már rutinosabb voltam, és délig kihúztam a kórházba menést. Nem voltam fáradt a szülésnél sem, viszont e miatt a fájdalomra is sokkal jobban emlékszem. Délben bementünk, 2-kor megszületett a második Cinkapanna:)

Az első szülésnél azt hittem, hogy majd valami történni fog…persze történt, mert egy orbákoló, csupasz, maszatos, eltorzult fejű törpicseket mutogattak, aztán a mellkasomra tették, amitől azonnal megnyugodott. De azt hittem, hogy Velem is történik majd valami, de nem történt. Maradtam ugyanaz, akkor és ott semmi jelét nem láttam annak, hogy Én majd anya leszek, amolyan oroszlános. Ez valami olyasmi, mint az első szex. Várod, hogy majd a fellegekben jársz, olyan történik mint még soha, de azért az érzésért meg kell dolgozni, nem megy az sem elsőre.:) Na, az anyaságért is meg kell dolgozni.
Valahogy soha nem akartam beállni a sorba így nem is a társadalmi elvárások szerint terelgettem a Lányaim. Mert bizony vannak elvárások, megszokások, berögződött agymenések amiktől sok ember nem lát tovább az orránál. Direkt nem a nevelés szót írtam, mert Én minden akaratommal azon voltam, hogy amit csinálok, az NE nevelés legyen. Nekem ez a szó azt jelenti, hogy uralkodok, lenézek és irányítok valakit akit amúgy szeretnem, tisztelnem és segítenem kéne. Ha nevelek, akkor mindenható vagyok, akinek a szava szent  akkor is ha hülyeséget beszél, és még annál nagyobb hülyeséget csinál. Biztosan emlékeztek gyerekkorotokból ilyesmire, amikor egy konfliktus után ott marad az a rossz érzés. Tudtad, hogy ok nélkül kaptál, de csendben kellett maradni, mert ha kinyitottad a szádat, még nagyobb vihart kavartál. Ha nevelek, nem foglalkozom azzal, hogy a másik fél, akit nevelek, mit gondol, mit érez, mit szeretne, hanem csak a szerint az elvakult meggyőződés szerint engedek és büntetek, ami számomra megfelelő és elfogadható. Ez egy nagyon önző álláspont és onnantól, hogy ezt nevelésnek hívjuk szinte minden megengedett. A „csak jót akarok neked” jelszóval minden lelki és fizikai bántalom el van nézve, hiszen „én vagyok a nagyobb, okosabb, a felnőtt, aki már mindent tud” csak egyet nem, hogy ez a fajta hozzáállás a gyerekeinkhez hatalmas károkat okoz, és okoz még generációkon keresztül. Meg kell tudni különböztetni az uralkodást a törődéstől, mert sajnos ezt sokan összekeverik.
A gyerekeim terelgetése, igazgatása számomra teljesen természetes folyamat volt, és tart most is. Semmi kényszer nem volt soha, nem voltak nevelési elveim és nem éreztem, hogy valamit elrontottam volna. Próbáltam mindig a fejlődésüknek megfelelően a barátjuk, társuk lenni…..számomra ez az Anyaság. Velük együtt és nem felettük. Azt hiszem a sok év alatt egyetlen dolgot tartottam a leginkább fontosnak, hogy ne bántsam őket. A lelkük ér számomra a legtöbbet a világon!!! Minden olyan helyzetben ahol döntenem kellett, azaz a szülőt kellet eljátszanom ebben a kapcsolatban, a legfontosabb az volt, hogy akármit is teszek, azzal ne okozzak maradandó károkat. Persze volt, hogy eltoltam valamit, hiszen ember vagyok Én is. Mindenki követ el kisebb nagyobb baklövéseket, de a lényeg, hogy tanuljunk a hibákból, és ne tegyük meg ugyanazt újra és újra. Tudom, hogy ez közhely, de tényleg nagyon fontos a saját hibáinkból tanulni, mert így fejlődünk. Ha valaki ezen nem gondolkodik, nem hajlandó a fejlődésre az toporog egyhelyben, és egyszer csak észreveszi, hogy egyedül maradt. Mindig, ha úgy éreztem, hogy most nem a legjobb döntést sikerült hoznom, azonnal bocsánatot kértem és megbeszéltük, hogy kinek mi hogyan jó. Ez már nagyon kicsi koruktól így volt. Soha nem derogált egy térdig érő gyerektől bocsánatot kérnem, ha láttam, hogy ezt kell tennem. Nem hagytam soha nyílt sebet magam után.
A másik, hogy a véleményük a Lányoknak mindig nagyon fontos volt a számomra. Ha konfliktus volt közöttük, vagy Velem, vagy az Apjukkal, a véleményüket mindig meghallgattam és próbáltuk úgy alakítani a kialakult helyzetet, hogy mindenkinek megfelelő legyen a végkifejlet. Amikor kicsik voltak akkor is, persze olyan léptékben, hogy megértsük egymást, az Ő szemszögükből nézve a dolgot. Az a legérdekesebb, hogy a legtöbb helyzetben igazuk volt. Már kicsinek sokkal jobban a dolgok mögé láttak mint Én. Az, hogy megértsem Őket nagy segítség volt, hogy talán az életben nem növök fel a szó szoros és társadalmilag elvárt értelmében. Bele tudom képzelni magam a helyzetükbe, nem felejtettem el gyereknek lenni, és ezt adománynak élem meg, lehetőségnek. Szeretek gyerek aggyal gondolkodni, mert tiszta, egyenes, és minden csicsától mentes képet kapok a világról, és a körülöttem élő emberekről. A gyerekeket nem érdeklik a sallangok, nem számít a csillogás, a nagyotmondás, a vetélkedés, hogy kinek miből van több. Ezt mind Tőlünk, felnőttektől tanulják. Lehet, hogy most elrettentelek, de egy kisgyerek olyan mint a kutya, nem látja hogy mi van rajtad, nem érdekli milyen autó van alattad, csak egy érdekli, hogy szeresd. Aztán tanul Tőled, a környezetétől, és minden ami tiszta volt elmosódik, és marad a magamutogatás, és a mindenható egó.
Nekem az anyaság egy nagy kaland, játék, amit velük együtt játszunk, úgy, hogy közben a lehető legtöbbet ismerjek meg belőlük. Tudom, hogy a gyerek továbbáll, amikor megérett, és erre büszkének kell lenni, mert ez azt jelenti, hogy a batyu, amit a vállukra aggattam már tele van megoldásokkal a dolgok megértéséhez, az élet elfogadásához, és minden eljövendő konfliktushoz, nehézséghez a kulcs már megvan, átadtam. Hiszem, hogy ez neveléssel nem megy, csak és kizárólag egy olyan kapcsolattal amiben mindenki egyenrangú.
Amit nagyon szeretnék, hogy a kapcsolat amit sikerült elérnünk megmaradjon akkor is, amikor már nem élnek Velünk, de a kapocs összekössön. Így senki nem szenved attól ami megváltoztathatatlan, hogy elmennek.
A tapasztalatom az, ha a gyerek tiszteletet kap, azt viszonozza is, ha szeretetet kap, azt is viszonozza, és így tovább és tovább.
Amit kaptam Tőlük, a Lányaimtól, azt soha nem köszönhetem meg, mert sem szó sem tett nincs ami kifejezné, amivel meghálálhatnám. Egyszerűen csak boldog vagyok, hogy vannak Nekem, és próbálok folyamatosan tanulni Tőlük, mert érzem, hogy ezzel napról napra több leszek.